Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rámnéz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond "Legjobb Barátom". 
   Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám 
és én ezt tudom. 
Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír... Sír, mert szakított a barátjával!!Én megvigasztalom, ő átölelel érzem, hogy majd kiugrik a szívem.
   Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. 
Telnek a nap, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. 
   Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolg, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. 
    Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit... 
    El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámmosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak Barátok legyünk, de Ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."°

 

Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy barna lány. Boldogok voltak hosszú éveken át, bár csak ilyen lenne az egész világ! Igen, de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt, szerelmük most már csak egy emlék maradt. Egy álomszép álom foszlott szerte, a lány zsebkendője könnyeit nyelte, körülötte megváltozott minden, sajnos ő nem felejt könnyen. Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától: "Miért? Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól, most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól."Már elteltek hosszú-hosszú hónapok, s a lány azóta is egy srác miatt zokog. Egy srác miatt, ki most másra mosolyog, s másnak küldözget óriási virágcsokrot. Szerették egymást hosszú éveken át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében: "Hát nem jutottam eszedbe egyszer sem? Már mások ülnek kis piros padunkon, olyanok, akik szerelmesek és boldogok nagyon. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ily könnyen, még most is emiatt folyik könnyem. Mire e levél hozzád elérkezik, a síró kislány már nem létezik. Nem láttál hulló csillagot? Én voltam az, ki eltávozott."A temetőben egy harang fájdalmában kondul, a sok kisírt szem a kis sír felé fordul. A sírban egy lány nyugodt, ki már hónapok óta nem mosolygott. Erdő mélyén, egy kis híd alatt találtak rá, de sajnos késő volt már...A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe. A levél hangulata boldogtalan volt, egy lány szerelméről és haláláról szólt. A fiú könnyes szemmel meredt a papírra, őrülten futott a temetőbe, sírva. Zokogva rogyott a kis sír előtt térdre, ráborult bocsánatot kérve. Rájött, nem kellett más szerelme, csak azt az egy lányt szerette. Sírva átkozta magát, miért nem jött előbb erre rá. Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan fejét a kis sírról felemelte. Fájdalmas hangon valaki megszólalt: "SZERETLEK!"


Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon,
szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon.
Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek,
soha nem válnak el, örökre együtt lesznek.
Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese,
mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.
Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet,
harcolni hívták, el innen nagyon messze.
A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét,
de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.
Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott,
féltette a fiút, nagyon szomorú volt.
Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett,
mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.
Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért,
gyengéden átölte, s suttogva csókot kért.
Kint ültek a csillagok előtt előző este,
s választottak egyet, mely a legfényesebb.
Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik, tudd hogy én már nem létezem!
A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben.
Mikor aztán a fiú a háborúba odaért,
harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért.
Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca,
a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka.
Lement a nap, majd feljött a hold,
a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.
Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden,
érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett.
Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt,
a lányra gondolt s közben mosolygott arca.
Lepergett előtte az egész élete,
mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette.
Közben a lány otthon ült az ablakban,
s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta.
Látta amint lehullik szikrázva,
érezte szívében az égető fájdalmat.
Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé,
elővett egy kést, s karcolgatta a kezét.
Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta,
előtte is lepergett minden, az öröm s bánat.
Végül mindketten felértek az égbe,
s ott folytatták együtt a csodaszép életet.
Tán még most is ott vannak az égben,
s együtt élnek majd örökre a szerelemben.


Volt egy pár, mely szerelmes,szívük a szóra engedelmes.
Minden nap találkoztak,az életről együtt álmodoztak. 
Lassan eltelt a forró nyár,szívüket hűsítette az ár.
A szerelem megmaradt,bár az idő elszaladt.
Egy napon veszekedtek,a dühtől mindketten reszkettek.
Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak,a kezek most elválltak.
A szél egyre jobban fújt,a lányhoz egy kéz nyúlt.
Karját megfogta,egyre jobban szorongatta.
Hiába védekezett,testével reszketett.
Hirtelen elengedte,a szépet elfeledte.
A lányt erősen megütötte,akkor szívét is eltörte.
Gúnyosan mondta: nem kellesz,miattam többet nem szenvedsz.
Soha többé ne keress,engem Te ne szeress.
Megbánod, amit velem tettél,hogy ellenem vétkezni mertél.
A srác a földre esett,szavakat keresett?
Kérlek ne féljél,pár perce még szerettél.
A lábai elé borult,hibájából okult.
De a lány meg nem bocsátott,szavakkal átkozott.
Könnyek futottak végig az arcán,senki sem tudott segíteni bánatán.
Elindult hazafelé,csendesen nézett maga elé.
Otthon a szobájában sírt,könnyeivel nem bírt.
Úgy döntött nincs miért élni,a világtól nem akar félni.
Elvesztette szerelmét,vele együtt az életét.
Levelet írt,közben pedig sírt.
Ekképp fogalmazta meg gondolatait,a rég elmúlt álmait.
Megbántottál Kedvesem,tönkretetted szerelmem.
Nincs miért élnem,már a boldogságot nem remélem.
Ha majd értem szólnak a harangok,tudd, hogy most is Rólad álmodok.
Szívemet megsebezted,lelkemet rég elvetted.
Utolsó napomon nem leszel velem,fájni fog ez nekem.
Egyedül teszem meg az utolsó lépést,érzem belül a halálnak tépését.
Síromhoz ne merj közel menni,se könnyeket ejteni.
Ha majd egyszer hiányzom,már nem haragszom,
Gyere majd ki, nézd, mit tettél,tudom, hogy sose szerettél.
Mindig is imádni foglak,egyszer új világba hozlak.
Befejezte a levelet,aláírásként egy könnycseppet ejtett.
Vitte csendesen magával,de nem találkozott a halállal.
Felmászott egy szikla tetejére,szüksége volt minden erejére.
Utolsó pillantást vetett a tájra,emlékezett a szerelmes vágyra.
Könnyei patakként szaladtak,de ki nem apadtak.
Érted teszem,életem, elveszem.
A Nap szomorúan nézett,az Ő szíve is vérzett.
Lassan zuhant a mélybe,senki se látta a csendes éjbe.
Még most is üvöltötte szeretlek,soha nem feledlek.
Lelke a magasba szállt,az angyala a felhőn állt.
Meghalt érte,pedig senki nem kérte.
Meghalt!- a szél vitte,a srác el nem hitte.
Nem ment haza többé,a nyugalom az övé.
Barátai napokon át keresték,hisz ők mindig is szerették.
Egy csendes este megtalálták,de már vérben fagyva látták.
Kezében a levél megcímezve,szíve el volt vérezve.
Az írás olvashatatlan,szíve hontalan.
Egy őszi napon eltemették,végleg elengedték.
A koporsó hideg mint a jég,érte sírt az ég.
Valaki a kapuban várt,nem felejtette a szerelmes nyárt.
Talpig feketében,szerelme emlékében.
A temetőben csendben állt,a szomorúság a szemében hált.
Még most se tudja elhinni,hogy szerelme mért akart elmenni?
Végleg eltűnt, itt hagyta,szívét a halálnak adta.
Csendesen a sírhoz lépett,a fájdalomtól lelke égett.
A szemei bánatosak,az álmok fájdalmasak.
Kint állt, de meg nem tudott szólalni,szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.
Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól,nem értette, hogy már minden holt.
Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett,s belül szerelméért reszketett.
Órák teltek el végül elmondta: szeretlek,de érted már semmit se tehetek?
Mért hagytál egyedül,csend csak fájdalmat szül.
A csendben egy hang suttogott,az Ő hangja szívében búgott..
Azt hitte csak képzelődik,csak a hangjára emlékezik.
Előlépett egy angyal, talpig fehérben.szíve még égett a pokol tűzében.
Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem,gyere fogd örökké az én kezem.
Azt hittem, el tudlak majd itt feledni,de lelkem súgja Téged kell szeretni.
Ezek voltak az utolsó szavak,ez volt a pillanat amikor összeértek az ajkak.
Jött a reggel, mennie kellett,kedvesétől könnyes búcsút vett.
A srác könnyei csak folytak,szívéhez az ördög angyalai szóltak:
Vedd el az életed,hisz még, mindig szereted.
Megtette az életét elvette.
Vére a földre hullott,szíve csakis hozzá húzott.
Újabb temetés, újabb könnyek,az angyalok ismét eljöttek.
Megölték magukat egy szerelemért,meghaltak egy szebb életért...


Már nagyon régóta ismerted, S még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, Ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez. S te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történ? itt vesztetted el egykori jegyesed? Kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. ?Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!? E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, Mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe, A fejéhez kapott Odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: ?Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?? S te önkívületben mondtál rá ?IGEN!?-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, Egy csapat suhanc jött sebesen, S te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, Még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a Hold, S mindent ezüstös fénybe vont? Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, Egy gyors ?Szeretlek!? Egy sikoly, S egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, S a gyűrűdet nézted, elhatároztad: ?Én többet nem megyek férjhez!? Kiengedtek De gyógyszeres kezelésre rendeltek, S első utad az átokverte helyhez vezetett, Mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől Mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, Elaludtál szépen, halkan, Hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, Ott fekszel majd a gyilkos síneken, Békésen, de holtan?


Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínüleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???


Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsületszavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver,
a fején ekkor már fenn volt a szkafander,
lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén,
a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel
ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte,
fekete kendőjét a fejfához kötötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra,
barátai követték őt részvéttel sorba,
így emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak,
de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat: utána menni.
Könnyes szemmel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában,
a motor közelében, a holdfény árnyékában.


Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat,
nem is töprengett oly sokat,
hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,
föltette fejére a fekete szkafandert.
Lenn az udvaron felült a motorra,
csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,
hogy volt egy kérése régen a fiúnak:
nála nélkül soha ne induljon útnak.
Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek,
még egyszer jól megnézte a képet,
majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának, s az álmainak élt.
Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,
jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motorost egy fénysugár követte,
közben egyre több csillag kúszott fel az égre.
Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre,
hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejébe,
hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,
meg nem ölelheti kezét nem foghatja,
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek,
a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt,
hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott,
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled leszek,
légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek.
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából
kibuggyant s az arcán végig futott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.

 

Oldal: Emo-s történetek
Emo és minden más :) - © 2008 - 2024 - emo-website.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat